Az emberi látás paradoxona. I am a new user


A vakság témája a képzőművészetben és irodalomban I A sötétségről, a vakságról, a látás hiányáról és a szem elvesztése miatti félelemről kívánok a következőben példákat nyújtani. Elsősorban az újkori művészetből és irodalomból veszem őket; önkényesen válogatok, ráadásul nem előítélet-mentesen.

A sötétség, az elsötétülés és a vakság régebben a misztika kitüntetett témái közé tartozott; többnyire a beteljesülésnek és az Istennel való találkozásnak a gondolatához vágyához, hitéhez kapcsolódott. Kimondatlanul is harmóniát sugallt tehát. Az én példáimban a sötétség inkább veszteségként és helyrehozhatatlan csapásként jelenik meg — vagy éppen a humor forrásaként.

S ebből következően elsősorban olyan műveket idézek majd, amelyek nem az Istenbe és a megváltásba vetett hitet sugallják, hanem az emberi látás paradoxona az Isten hiánya miatt érzett zavarodottság, rettegés és félelem árad belőlük. Harmónia helyett tehát viszály, beteljesülés helyett kifosztottság, bizalom helyett panasz. Szándékosan kerülöm a misztikának a beavatódással, a megnyílással, az epifániával stb. A vakság és a látás hiánya kapcsán ma, a huszonegyedik század elején érzek ebben egy olyan felhangot, amely sérti a fülemet.

A vakok kiválasztottságát illető tanítás ugyanis azt sugallja, mintha a vakok és az emberi látás paradoxona látók világa között létezne szabad átjárás.

Valójában azonban negatív tapasztalatok léteznek csupán. Tudom ugyan, mi hiányzik a vakoknak, de arról fogalmam sincs és nem is lehethogy mi az, amivel csak ők rendelkeznek.

És ők is tudják, mi az, amit mi, látók, soha nem leszünk képesek átélni — miközben a látás adományáról örökre az emberi látás paradoxona kell mondaniuk. És ez egy olyan szakadék, amelyet áthidalhatatlannak vélek. Pedig vannak próbálkozások az emberi látás paradoxona hídverésre. Furcsábbnál furcsább szobrok népesítették be a galériát. Szobroknak is csak idézőjelben nevezném őket: ormótlan agyagtömbök, malomkövekre emlékeztető alakzatok voltak, némelyik mintha egyenesen a világűrből zuhant volna oda.

Volt közöttük egy emberfej is, Janusz Kaszlikowski műve.

A Retinagyulladás Szövödményei

A húsvét-szigeti szobrok fejeire hasonlított, de azoknál aránytalanabb volt: bal arca benyomódott, két az emberi látás paradoxona aszimmetrikusan helyezkedett el a fej két az emberi látás paradoxona, a kopasz koponya helyenként domborúbb volt a kelleténél, másutt pedig homorúbb, a két szem inkább a halak szemére hasonlított, és maga a fej ferdén ült az aránytalanul vastag nyakon.

A fejnek volt ugyan arca, szája, füle, szeme, mégis, az egész egy földön kívüli lény benyomását keltette. Volt benne valami nem emberi: szorongató volt. De nem úgy, ahogyan például Paul Klee emberábrázolásai szorongatóak; ez a szobor attól volt szorongató, hogy hiányzott belőle egy olyan minőség, amely nélkül igazából még szobornak sem nevezhető.

Mi volt ez? Mielőtt megpróbálnék válaszolni, el kell árulnom: a szobrot — miként a kiállítás többi művét is — süketen és vakon született emberek készítették. És ezt fontosabbnak tartom, mint azt, hogy az említett mű egy fejet akart ábrázolni. Ügyetlen volt ez a szobor; de ez nem a gyerekek vagy a bennszülöttek ügyetlensége volt. Azért tűnt alaktalannak, formátlannak, mert eleve nem tartott igényt a látásra. Hiszen aki készítette, az maga sem tudja, mi a látás. Egy olyan szobor viszont, amely eleve nem a láthatóság szféráján belül készül, nem szobor, hanem olyasmi, amire nekünk, látóknak szavaink sincsenek.

Valami lehetetlen dolog. Ez a szobor — vagy inkább: agyagtömb — attól volt olyan szorongató, hogy úgy állították ki, mintha magától értetődő lenne, hogy látható. Pedig igazából az magától értetődő, hogy aki készítette, az soha nem fogja látni a művét. És ezért vizuális műnek sem nevezhető. Egy műalkotás ugyanis attól vizuális, hogy nemcsak a látás számára készül, hanem a látás képessége eleve belé van programozva.

A művészet teljesen szubjektív? Lehetséges egyáltalán objektív mércével mérni? Ha van ilyen módszer és mi használjuk, akkor az egyiptomiak miért nem használták? Lehetséges, hogy ők másképp fogták fel a természetet, mint mi?

Nem elég az, hogy én lássam; neki magának is számítania kell a látásomra — ami azt jelenti, hogy valamiképpen rendelkeznie kell a látás titokzatos képességével. A jelen esetben egyoldalú volt a viszony: ezt a szobrot egy nem-látó készítette, és ezért nemcsak az alkotója, hanem a szobra sem képes látni engem.

Ki van szolgáltatva a látásomnak — ellentétben például Donatello vagy Giacometti szobraival. Kaszlikowski művével összehasonlítva nyilvánvaló, hogy Giacometti szobrai legalább annyira látnak engem, mint én őket.

Emberi szem

Szinte genetikailag van beléjük programozva a látás: én látom őket, ők pedig attól válnak valóban műalkotásokká, hogy velük szemben állva magam is látvánnyá válok: látok, miközben látható is vagyok — szubjektumként állok velük szemben, de közben hozzájuk képest magam is tárgy leszek.

A lengyel szobrász művét éppolyan szorongatónak éreztem, mint általában a vak emberek látványát. Megszűnt az egyenrangúság érzése, s ettől hirtelen mintha magam is megvakultam volna. Legalábbis vak voltam erre a szoborra. A szoborból hiányzott az a képesség, hogy engem lásson, ezért én sem tudtam igazán látni őt: helyette azt a szakadékot észleltem, amely a látókat és a vakokat elválasztja egymástól. E kiállítás a vakoknak próbált igazságot szolgáltatni — de paradox módon éppen a döntő problémát nem tudta érinteni: a látásnak, a láthatóságnak és a láttatásnak az elválaszthatatlanságát.

Pedig ez nem lett volna szükségszerű.

látványkorrekció hyperopia esetén gyermekeknél milyen vitaminokkal kell fenntartani a látást

A vakok emancipációjának útja nem az, hogy hallgatólagosan látóknak feltételezzük őket, akik véletlenül, mintegy mellékesen nem látnak, de azért ugyanolyanok, mint mi, látók. A vakokkal szemben akkor vagyunk igazságosak — és emberiek —, ha másságukat tudatosítjuk velük is, magunkkal is.

Született vakokat kérdezett meg arról, mit képzelnek el szépnek. Ezt követően lefényképezte őket, kinagyított fényképeiket a kiállító terem falaira akasztotta, alatta bekeretezve olvasható volt, mit tart az illető szépnek, mellette pedig egy négyzetben Sophie Calle fényképe a szépnek tartott tárgyról, tájról stb. Kegyetlen kiállítás — és őszinte. Nemcsak az derült az emberi látás paradoxona belőle, hogy a szemfolt a látás javítása érdekében és a nem-látók világát a látvány alapján soha nem lehet közelíteni egymáshoz, hanem az is, hogy a látók végső soron tőkét kovácsolnak maguknak a látás adományából.

Akaratlanul is kizsákmányolják a nem-látókat — azon egyszerű tényből következően, hogy többen vannak, s a világ a látás törvényei szerint van berendezve. S ez már azzal kezdetét veszi, hogy a vakok a látók kiszolgáltatottjai — hiszen nem láthatják azokat, akik viszont látják és figyelik az emberi látás paradoxona.

Sophie Calle kiállítása erre a szelíd gyarmatosításra hívta fel a figyelmet — s közben a látás alapvető kérdéseit érintette. Nem tudom, olvasta-e Sophie Calle Platón Phaidroszát, s annak azt a részét, ahol a filozófus a szépséget mindenekelőtt a láthatósága és ragyogása alapján tárgyalja. Mindenesetre a kiállítás, ha szabad így mondanom, platonikus volt — ellentétben a lengyel szobrászok kiállításával, amelyre inkább Descartes szelleme nyomta rá bélyegét.

Descartes ugyanis nemcsak a vakok tapintását és a látók látását tekintette egyenrangúnak, hanem mindkettőt másodrangúnak is vélte a dolgok létezéséhez képest.

  • A 7. látomás sok
  • Látás – Wikipédia
  • Mozaik Digital Learning
  • Árt a számítógépes látásnak
  • „Homályba száműzve” / XVII. évf. június – Joyce / / Archívum / Kalligram

Úgy gondolta, a dolgok, illetve a dolgok által kiváltott érzetek elkülöníthetők egymástól, s ez utóbbiak csupán mechanikusan igazodnak ahhoz, ami tőlük függetlenül is létezik. A látás ilyen az emberi látás paradoxona produktív, és nem csupán reproduktív. Tegyük fel, hogy a hasáb és a gömb az asztalon van, és a vak ember visszanyeri szeme világát; kérdem, vajon látásával, mielőtt megtapintaná, meg tudná-e különböztetni őket és megmondaná-e, melyik a gömb, melyik a hasáb… Nem.

Mert bár megszerezte azt a tapasztalatot, miképpen érinti egy az emberi látás paradoxona vagy egy gömb a tapintást, de még nem jutott hozzá ahhoz a tapasztalathoz, hogy ami így és így érinti tapintását, az így és így fogja érinteni látását« — s ezt követi magának Locke-nak a kommentárja: — …azon a véleményen vagyok, hogy az a vak ember a legelső látásra, ameddig csupán látja azokat, nem volna képes bizonyossággal megmondani, melyik a hasáb és melyik a gömb.

Más szavakkal: amíg a látás és a tapintás nyelvét nem sajátítjuk el, addig a világ sem létezik számunkra. Amikor egyébként ben egy műtét során először sikerült egy vaknak visszaadni a látását, Molyneux, Locke és Berkeley feltételezése fényesen igazolódott. Az egyetlen dolog, amelynek létezését tagadjuk, az, amit a filozófusok anyagnak vagy testi szubsztanciának neveznek.

II Amennyiben elfogadjuk, hogy a látás nem eleve adott készség, hanem története van, úgy az is feltételezhető, hogy a vakságnak is megvan a maga történetisége. E történet a vakság transzcendens vonatkozásainak a térhódításával, illetve térvesztésével írható le.

Emberi szem elölnézete Az Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium EMBL heidelbergi tudósai bizonyítékokat találtak arra, hogyan fejlődött ki a gerincesek — és így az emberek — szeme.

Bármikor merült föl a vakság és a sötétség témája az európai művészetben, óhatatlanul mindig egyfajta transzcendens színezetet kapott. Régebben a vakság isteni jellege nyert hangsúlyt; körülbelül a Nincsen olyan mitológia, amely ne a Fény és a Sötétség küzdelmével kezdődne, beleérte Mózes első könyvét is.

A valóság látszata | Kagylókürt

A Fény, amely megtermékenyíti a Sötétséget — vagy fordítva. S közben küzdenek egymással, próbálják fölszámolni és megszüntetni egymást, ami soha nem sikerül. Ez pedig arra enged következtetni, hogy képtelenek meglenni egymás nélkül. A Sötétség nem egyszerűen a Gonosz megnyilvánulása, mint még Newton is vélte, hanem inkább, Goethe szavaival, a Fény társa.

Mondhatnánk persze ellenlábast, ellenséget is. Mert viszállyal terhes ez a rokonság. Nem tudnak egymás nélkül létezni a fényt és a sötétséget kizárólag egymáshoz viszonyítva érzékeljük — de együtt sem.

fejfájás rossz látással A myopia kezelésének indiai módszerei

A teljes sötétség és a teljes világosság állandóan harcban áll az emberi látás paradoxona — s nincsen olyan mitológia és vallás, amely e harcot megnyugtatóan le tudná zárni.

A kereszténység sem, amely, bár a Fényt magasabb rendűnek tartja, a Sötét és a Világos, a Jó és a Rossz küzdelmét és viszonyát mind a az emberi látás paradoxona napig nem tudta megnyugtatóan tisztázni. A Fény és a Sötétség nemcsak fizikai tényező, hanem magának a létezésnek a velejárója.

Az az ősi dráma ismétlődik bennük és általuk, amelyet Lev Sesztov a Semmi és a Valami örökké tartó, soha nem szűnő harcaként jellemzett. Korántsem véletlen tehát, hogy a vakságot a legősibb kultúráktól kezdve éppúgy tekintették magasabbrendű állapotnak, mint megmagyarázhatatlan csapásnak, kifosztottságnak a Semmi megnyilvánulásának.

Éppúgy fölfedezték benne a Gonosz büntetését, mint az emberi látás paradoxona legmagasabbrendű látásmód lehetőségét. Azaz: mindkét esetben metafizikai összefüggésbe helyezték. A vakságban ezek szerint a fény és a sötétség küzdelme, vagyis a teremtés aktusa válik tapasztalattá, s a vakság emiatt tekinthető — keresztény szóhasználattal — éppúgy ördöginek, mint isteninek.

Büntetésként fogják fel a vakságot bizonyos normák megszegésekor: a kultúra történetében például mezítelen nők vagy boszorkányok megpillantásakor, szabadkőművesek kihallgatásakor, beszélő állatok meglesésekor. Mindezen esetekben egy természetfölötti erő büntet. Megvakul az a protestáns, aki kicsúfolja a katolikus istentiszteletet, de az a katolikus is, aki túlzottan imádja a képeket. És mindennek betetőzéseként természetesen megvakulnak azok, akik megpillantanak egy istent a maga valójában.

Magasabb rendű képességgé is válhat azonban az emberi látás paradoxona vakság. Például a jósok esetében, akik az elrejtett dolgokat látják. Vagy gondoljunk a víziók történetére, amelyek esetében mindig előtűnik az isteninek egy olyan aspektusa, amely az embert földre teríti ugyan, ugyanakkor lélekben mégis fölemeli. Vannak vak istenek — Kínában, Indiában, Görögországban —, akiket eleve bekötött szemmel jelenítenek meg Plutó, Fortuna. Ugyanakkor éppen Fortunával kapcsolatban megjelenik a vak véletlen is, ami az értelem hiányára utal.

Itt már alapvetően nem nem-látásról, hanem céltalanságról van szó, ami olyan kifejezésekben őrződik meg, mint vakablak, vaklárma, vakbél stb. E kettős ördögi, isteni mérce arra utal, hogy nincsen az a sötétség és vakság, amelyből maradéktalanul ki lehetne iktatni a létezés megmagyarázhatatlanságának a gyanúját. Vagy legalábbis azt a halk kételyt, hogy miért nem kizárólag csak fény van? Hogy miért nem az emberi látás paradoxona a teremtés?

Az emberi látás paradoxona elvakulásra a kultúrák különféle válaszokat kínálnak, Oidipusztól Beckett hőseiig bezáróan, s az adott kultúra kontextusától függ ennek értelmezése. De nincsen olyan kultúra, amelyben a sötétséggel, a megvakulással, a nem-látással ne fonódna egybe az említett kétely, s ennek nyomán a szenvedés és a fájdalom.

A kérdés tehát: miért nem kizárólag csak fény van? A kétféle kérdés ugyanarra irányul.

védi az emberi látást ha 1 25 látomás

A kultúrák történetében számos az emberi látás paradoxona van a teremtő vakságra, ami egy új világot eredményez Oidipusz, Szent Pál, Gloster a Lear királyban stb. Az egyik esetben a vakság Isten ajándéka, a másikban a létezés abszurditásának a megnyilvánulása.

A valóság látszata

Mi a háttere ennek a kettősségnek? Íme egy lehetséges magyarázat. A kígyó látást ígért az az emberi látás paradoxona, s meg is tartotta az ígéretét: az embernek kinyílt a szeme, észrevette, hogy mezítelen, félni kezdett és rejtőzködött Isten elől.

A látás eredményeként tudni kezdte, mi a jó és mi a az emberi látás paradoxona — ennyiben Istenhez hasonlított —, ugyanakkor a jó és a gonosz konfliktusának szenvedő alanya lett — ennyiben a legtávolabb került Istentől.

A látás a bűnbeesésnek a következménye — ugyanakkor lehetőség is arra, hogy az ember bepillanthasson Isten műhelyébe. Azzal, hogy Ádámnak kinyílt a szeme, vakká vált — tehát újra meg kell vakulnia, hogy megint látóvá váljon. Ha a látás kettős aspektussal rendelkezik, akkor a nem-látás úgyszintén. Hiszen a bűntelenség ekkor értelemszerűen nem-látást, azaz vakságot jelent — viszont a bűn maga is egyfajta elvakulás: az ember Isten helyett a világot választja.

Emögött pedig az ember és az Isten paradox viszonya fedezhető fel: egyfelől a kettőjük közötti végtelen távolság, másfelől pedig a teremtő és a teremtmény belső rokonsága. Az újkor, amelyet mindenekelőtt a szekularizácó feltartóztathatatlansága jellemez, elveszítette érzékét e paradoxon iránt; a látás éppoly magától értetődőnek tűnik, mint amennyire puszta természeti csapásnak látszik a az emberi látás paradoxona. A látás és a vakság történetiségének a vizsgálata tehát az ember és az isten paradox viszonyának a megértését segíti.

III Az újkorban számos példa van arra, hogy a vakság és az elsötétülés, ahelyett, hogy a misztikus beteljesülés és belső képzés feltételévé válna, inkább a kétségnek, Isten távollétének és az értelmetlen szenvedésnek lesz a megnyilvánulása. Az első közismert példa John Milton viszonyulása saját megvakulásához.

a látás a legjobb mutató a látás elmosódik az egyik szemben

Ő maga azzal magyarázta az emberi látás paradoxona, hogy gyermekkorában túl sokat olvasott. Elképzelhető, de korántsem bizonyos. Katolikus ellenfeleinek kapóra jött e pamflet: a kor szelleméhez hűen Isten ítéletét látták Milton megvakulásában. Bár Milton Isten szolgájának tartotta magát, maga is hajlott rá, hogy vakságát ne testi bajként értelmezze, hanem annak politikai jelentését helyezze előtérbe — még ha e politika teológiai színezetű volt is.

Íme három jellemző megszólalása saját vakságával kapcsolatban. Ugyanakkor, mint istenhívő, a Gonosz keze nyomát sem fedezhette fel benne — s vakságát így kénytelen véletlenszerű bajnak tartani, amit el kell viselni. Nem érzi magasabbrendű állapotnak, semmiféle összefüggést nem fedez fel Isten és a megvakulás között, s ezért ésszerű magyarázatokat keres. Így jut el oda, hogy a politikai diskurzusba vonja be önnön vakságát.